[Angol, magyar] Cognitive biases and how to avoid them

Ennyivel vagy készen:


Cognitive biases

Biases of the situation–subject interaction

Cognitive biases are distortions in the way we perceive reality.

They are of crucial importance in the psychology of pictorial expression since projective methods are very sensitive to biasing factors of interactions between

  • situation
  • subject
  • picture
  • examiner

Systematic research on cognitive biases began with the work of Amos Tversky and Daniel Kahneman in 1972.

The topic was a major contribution to the emergence of behavioural economics, which lead to a Nobel Prize (Kahneman, 2002).

Today, cognitive biases are widely studied in psychology and in other disciplines, and their existence has been verified empirically.

Cognitive biases are psychological tendencies that cause the examiner (and all of us) to draw incorrect conclusions. Such biases are very common in human thinking.

They are often based upon rules of thumb. In this chapter, we will examine those cognitive biases that typically occur in the process of the psychological interpretation of pictures.

Three cognitive biases are frequently observed in the situation–subject interaction:

  • the Hawthorne effect
  • the subject-expectancy effect
  • psychological reactance

Originally, the Hawthorne effect described the observation that the subject’s performance may be higher when they know they are being observed.

The change in the performance is not caused by any particular experimental manipulation (Mayo, 1933). Today, the term is used to mean any experimental effect in the direction expected, but not for the reason expected.

In drawing tests, the Hawthorne effect occurs when the subject changes his behaviour because he knows he is being studied.

For example, the subject may manipulate the overall impression made on them or may try to simulate or dissimulate personality traits or attributes (see chapter 2.7 “Test behaviour” and “Situational effects” in chapter 1.3.1).

The subject-expectancy effect is similar to the Hawthorne effect. It occurs when the subject expects a given result in the examination and reports it.

The subject-expectancy effect is frequently manifested in the post-drawing interview, especially when the examiner asks biased questions and, in general, in the evaluation of art therapy.

Reactance is observed when the subject does the opposite of what the examiner wants him to do because of a need to resist a perceived attempt to constrain his freedom of choice.

During the drawing test or in art therapy, reactance is expressed in behavioural test reactions such as

  • criticism of the situation or examiner
  • short, reluctant answers
  • arrogant or hostile behaviour
  • an unwillingness to follow instruction
  • a total refusal to draw

(see chapter 2 “Process analysis”).

However, pictorial expression often reveals reactance and opposition more sensitively than behavioural expression, for instance, the drawing of stick figures or stereotypes (see “General and individual stereotypes” in chapter 5.2.3) may be a stronger indicator of reactance.


Biases of the situation–examiner interaction

The first cognitive bias that should be discussed here is the observer-expectancy effect. It usually occurs when the examiner expects a given result and therefore manipulates the examination—albeit not consciously—or misinterprets data in order to justify it.

The psychology of expression is very sensitive to the observer-expectancy effect.

For instance, the wording and prosody of instruction and the arrangement of the physical environment in the examination room or in the art therapy study may serve this bias (see “Contextualization: placing components in context” in chapter 1.2.2).

The primacy and recency effects are also relevant here.

The primacy effect is the tendency to weigh initial events more than subsequent events, while the recency effect is defined as the tendency to weigh recent events more than earlier events.

These biases may influence the examiner’s impressions

  • when creating the first interview with the subject (for example, in exploration and case history), or
  • when the examiner evaluates the process of the drawing (especially in the test behaviour) or
  • when he compares the picture examined with earlier pictures by the subject.


Biases of the subject–examiner interaction

A number of cognitive biases refer to how the examiner perceives himself and the subject. Two of them are related to self-confidence: illusory superiority and the overconfidence effect.

Illusory superiority denotes the overestimation of one’s desirable qualities and the underestimation of one’s own undesirable qualities relative to other people.

The overconfidence effect means the excessive confidence in one’s own answers or beliefs to certain questions.

These biases may strongly influence psychological diagnostics, where observations always have more than one possible explanation (see chapter 1.1.2 “Multiple causation”) and the examiner should consider all insights only as hypotheses, which have to be confirmed or falsified by other facts (see “The confrontation technique” in chapter 1.3.3).

It often turns out that the initial supposition should be rejected and that the observations have explanations different from the initial hypothesis.

For these reasons, it is especially misleading if the examiner is too self-confident in his opinion when he uses projective methods.

Also relevant here is the illusion of asymmetric insight, the illusion of transparency and the trait ascription bias, all of which influence the examiner’s cognition of the subject’s personality.

Giving brief definitions, the illusion of asymmetric insight refers to the tendency of people to perceive their knowledge of others to surpass others’ knowledge of them.

The illusion of transparency describes the observation that people overestimate others’ ability to know them, as well as their ability to know others.

The trait ascription bias is the tendency for people to view themselves as relatively variable in terms of

  • personality
  • behaviour and
  • mood

while viewing others as being much more predictable. One of the most useful methods of the SSCA is model reactions analysis (see chapter 2.3 “Observed behaviour as model reaction”).

In model reactions, the sequence of test reactions occurring in a drawing test situation models the sequence of the subject’s behaviour in other situations, which makes it possible to predict the subject’s behaviour in certain situations in the future.


  • the fundamental attribution error,
  • the ultimate attribution error and
  • the actor-observer bias

may interfere with reaching a conclusion drawn from model reactions.

The fundamental attribution error is the tendency of people to overemphasize personality-based explanations for behaviour observed in others while underemphasizing the role and power of situational influences on the same behaviour.

The ultimate attribution error is similar to the fundamental attribution error: in this error, a person is likely to make an internal attribution about an entire group instead of the individuals within the group.

The actor-observer bias is the tendency to explain another individual’s behaviour, to overemphasize the influence of their personality and underemphasize the influence of their situation.

As a possible solution, the examiner should use an explanation related to personality functioning instead of using diagnostic categories (see “Global functioning” in chapter 1.3.3).

Apart from the biases above, thinking in categories often leads to various forms of stereotyping and outgroup homogeneity bias.

Stereotyping bias is defined as expecting a member of a group to have certain characteristics without having actual information about that individual, while outgroup homogeneity bias occurs when individuals see members of their own group as being relatively more varied than members of other groups.

It goes without saying that such biases are contradictory to the idiographic methodological framework of this book.


Biases of the picture–examiner interaction

The picture–examiner interaction may be a victim of many biases in perception, information processing and decision making.

Beginning with perception, selective perception bias occurs when expectations distort perception, manifesting in a low level (perceptual vigilance) or in a high level (perceptual defense) filtering function.

Selective perception may be related to the availability heuristic bias, which means giving preference to what is more likely to occur than what is more available in memory.

Availability is biased toward vivid or emotionally charged examples of

  • previously known cases,
  • case histories,
  • pictures or
  • other memories.

The availability heuristic is the main reason why students should see as many pictures made by patients and well-adjusted people as possible.

The attentional bias refers to a neglect of relevant data when making judgments about a correlation or association.

For example, attentional bias may affect conclusions based on the observed configurations of pictorial data.

However, the perceived correlation itself may be an illusory correlation, which is a belief that inaccurately supposes or exaggerates a relationship between independent events (Chapman and Chapman, 1967).

Subjective validation denotes the perception that something is true if the examiner’s belief demands it to be true, or if the examiner perceives connections between arbitrary coincidences.

This is closely related to the clustering illusion, which is the tendency to see patterns where actually none exist.

  • Attentional bias,
  • illusory correlation,
  • subjective validation and
  • clustering illusion

are significant factors, interpretations of which were published despite the fact that they were based purely on individual cases.

For example, Karen Machover’s (1949) famous book contains a number of idiosyncratic observations that have been referred to later as general rules by almost every classic handbook (e.g. Urban, 1994; Ogdon, 1996).

The comparison of two or more pictures may help the examiner to discover individual differences, as explained in chapter 2.3.2 “Comparing pictures made at the same time”.

While examining the pictures, the examiner should not forget that the contrast effect and distinction bias may occur.

The contrast effect is a general term: it refers to the enhancement or diminishing of an observation when compared with another, more recent observation.

The distinction bias is the tendency to view two observations (e.g. pictures) as more dissimilar when evaluating them simultaneously than when evaluating them separately.

In the third step of the SSCA method (phenomenological analysis), the examiner describes the picture in objective terms.

The description may be influenced by

  • the pareidolia bias,
  • the projection bias and
  • the false consensus effect.

In the pareidolia bias, vague and random stimuli are perceived as significant, for example, seeing a face in the house drawing (windows are eyes, the door is a mouth) or seeing hidden symbols in the scribbled foliage in the tree drawing.

The projection bias is the tendency to unconsciously assume that other viewers share the same or similar views, thoughts and beliefs as the examiner.

In the false consensus effect, the degree to which others agree with the examiner is overestimated.

A variety of cognitive biases occur during information processing and diagnostic decision making.

First of all, the déformation professionnelle must be mentioned: the tendency to look at pictures according to the conventions of the examiner’s own profession, neglecting any other points of view.

For example, psychiatrists may focus on different aspects than psychologists (see contextualization of the examiner) or clinical child psychologists may attribute more pathology to a drawing than school psychologists.

The much-studied halo effect is the tendency of the subject’s positive or negative traits to be generalized from one area of his personality to the other in terms of others’ perceptions of them.

The general impression can distort further specific dimensions of perception as well.

This phenomenon occurs frequently, for example, when a specific detail dominates the examiner’s conclusions (e.g. focusing effect: placing too much importance on one aspect of an event or thing) while the significance of other observations is neglected.

The halo effect is also related to the anchoring effect: the tendency to rely too heavily on an observation or on one trait or information when making diagnostic decisions.

In the sixth step of the SSCA method (item analysis), the examiner identifies observations that are unusual or conspicuous. The most typical artefact here is the consideration of usual responses as abnormal and pathological.

However, as the author’s research showed, many traditional “pathological indicators” are normal, common items that frequently occur in pictures by healthy subjects.

In the recognition of unusual items, the examiner’s thinking is easily distorted by the so-called probability biases such as

  • base rate fallacy (ignoring available statistical data in favor of particular cases),
  • the neglect of probability bias (the tendency to completely disregard probability when making a decision on an unclear situation) or
  • the ambiguity effect (a selection of options for which the probability of a favorable outcome is known over an option for which the probability of a favorable outcome is unknown).

Typical examples of normal responses that occur frequently in pictures made by healthy subjects are trees without roots and the omission of ears in the human figure drawing, both of which are traditional signs of pathology according to the works of Buck (1948a), Koch (1949), Machover (1949), Bolander (1977) and others.

Many authors emphasize that projective methods should be considered as heuristic tools for generating hypotheses.

This is exactly the main objective of the fourth step of the SSCA method (intuitive analysis): the examiner approaches the picture with an open-minded attitude and uses his intuition to generate hypotheses.

After the fourth step, all hypotheses should be tested to see whether they fit into configurations and whether they contradict the confrontation principle (see “The confrontation technique” in chapter 1.3.3).

The examiner’s openness is challenged by

  • the congruence bias,
  • the Semmelweis reflex,
  • the commitment bias and
  • the need for closure.

In brief, the congruence bias is the tendency to test hypotheses exclusively through direct testing in contrast to tests with possible alternative hypotheses.

The Semmelweis reflex denotes the tendency to reject new evidence that contradicts the established paradigm, i.e. expectations already established by the examiner.

The commitment bias is the tendency to make irrational decisions based upon past decisions or to justify actions already taken.

These biases may suggest a rigidity of thinking and frequently occur when the examiner has preconceptions and wishes to prove them correct.

In addition to the biases above is the need for closure: the need to reach a verdict in important matters. In this case, the examiner rushes to an answer in order to escape feelings of doubt and uncertainty.

Of course, the examiner should avoid an over- specific interpretation because it suggests a mechanistic, isolated meaning.

Such a meaning contradicts the fundamental approach of this book, that projective material is essentially idiosyncratic by nature and may be very different without being pathological.

This question is also discussed in chapter 7.5 “The typology of projective drawings: prototype, genotypes and phenotypes”.

The last step of the SSCA method is finding the essence of the picture. In this phase, all insights collected in the previous steps are summarized.

When finding the essence of the picture, the examiner should not be influenced by the authority bias and the availability cascade bias.

In short, the authority bias is the tendency to value ambiguous stimuli or phenomena when it is suggested by an authority figure.

The availability cascade refers to a self-reinforcing process in which a collective belief gains more and more plausibility through its increased repetition.

These biases can also be found in the classic manuals on projective drawings published between 1940–1950, which originally presented clinical observations on individual cases, but later were mistakenly generalised to include other cases (see “Avoid over-specific interpretation” in chapter 1.3.3).

The majority of later handbooks, however, repeated the dictionary-like interpretations without critique, which evoked a great number of empirical criticisms (e.g. Swensen, 1957, 1968, 1977; Chapman and Chapman, 1971; Martin, 1983; Kahill, 1984; Motta 1993a, 1993b; and others).

Finally, the experimenter’s or expectation bias is the tendency for experimenters to

  • believe,
  • certify, and
  • publish

data that agree with their expectations for the outcome of an experiment and to disbelieve, disregard or downgrade the corresponding weightings for contradictory data.

Projective methods and the evaluation of art therapy especially need objective research and adequate training methodology (see Waller, 1991; Waller and Gilroy, 1992; Kossolapow, Scoble and Waller, 2003; Schiltz, 2010).

Without the publication of negative outcomes, the important areas of projective psychology remain biased and thus become the permanent target of narrow-minded, reductionistically oriented critics.



Hogyan kerüljük el a kognitív torzításokat?

Konfrontációs technika: a rajzi fenomenológia és a klinikai realitás szembeállítása

Amint korábban már említettük, a rajzokat sohasem önmagukban értelmezzük, hanem mindig más adatokkal együtt.

Ugyanakkor a rajzra ránézve, előzetes ismeretek nélkül is támad valamilyen benyomásunk a rajzolóról. Mihez kezdjünk vele?

Benyomásainkat nem érdemes nyomban elvetnünk, mert „kiöntjük a fürdővízzel együtt a gyereket is”.

Érezhetjük például a rajzot férfiasnak vagy nőiesnek, gyerekesnek vagy bizarrnak.

Ha ezek után a tényszerű adatokkal állítjuk szembe (konfrontáljuk) benyomásainkat, megállapíthatjuk, hogy azok egybehangzanak-e.

Amikor nem illenek össze a benyomások (rajzi fenomenológia) és az adatok (moderátorváltozók, anamnézis, aktuális állapot), akkor a diszkrepancia feltárása nagymértékben segíti a rajz megértését.

Más szavakkal fogalmazva, konfrontálnunk kell a rajzi fenomenológiát a klinikai realitással.

A „konfrontáció” kifejezést HÁRDI (1967, 1983, 2002) vezette be a rajzvizsgálatba.

Dinamikus rajzvizsgálati módszerében egy-egy rajzot konfrontál a sorozat egészével, illetve a beteg klinikai állapotával.

A rajzok és a klinikai változások párhuzamos követése és összevetése értékes eredményekhez vezet, melyeket Hárdi részletesen bemutat és egyedülálló klinikai rajzgyűjteménnyel, megfigyelésekkel és statisztikai eredményekkel bizonyít.

A megfigyelt rajzi fenomenológia és a realitás konfrontációjával feltárt diszkrepancia sokféle irányba vezetheti tovább az értelmezést.

Érdemes ehhez külön is foglalkozni a moderátorváltozókkal, melyek megfigyelt és elvárt értékei közti diszkrepancia a gyakorlatban jól alkalmazható.

Néhány példát említve, a rajzból „vakon” leolvasott életkor és a kronológiai kor eltérése utalhat intellektuális deficitre vagy súlyos, pszichológiai alkalmazkodási problémára;

az elsőként rajzolt emberalak neme, az ellentétes nem ábrázolásának módja, valamint a rajzból leolvasott globális férfiasság-nőiesség pedig a nemi identifikáció problémáira mutathat rá (51. ábra; lásd még a 449–451. ábrákat is).

A konfrontációs technikát azonban a maga helyén kell használni: önmagában nem szabad hinnünk a rajzi fenomenológiának (52. ábra).

A ritka „véletlen találatoktól” eltekintve, a rajzi jelenségek csak összefüggésbe, kontextusba helyezve nyerik el valódi jelentésüket (lásd a kontextusra vonatkozó gyakorlatokat a fejezet végén).

Ez nem is lehet másként, hiszen ugyanazon grafikus kifejezést különböző pszichológiai okok is létrehozhatnak (ismét Levy-t idézve).

Az objektív tesztek értelmezési módszerétől alapvetően eltér a projektív rajzok elemzési stratégiája.

Sok empirikus vizsgálat, amely a rajzok pszichometriai mutatóit (reliabilitás, validitás) kutatta, ezen a ponton vallott kudarcot.

Minden rajzba más-más egyedi információt kell az értelmezés megkezdésekor beleolvasni, így az elemzés alapvetően idiografikus és heurisztikus módszert igényel.

Ez az oka annak is, hogy a rajzelemzés kevéssé alkalmas csoportos vizsgálatok elvégzésére (kivéve, ha csak izolált rajzi jelenségekre irányul a vizsgálat).

HAMMER (1969) az előzetes ismeretek szerepét a rajzba „beleolvasni” és onnan
„kiolvasni” (read into, read from the drawing) kifejezésekkel írta le:

„A projektív tesztekbe igenis bele kell olvasnunk, amit a klinikai esetről tudunk. Miután ezzel megadtuk a referenciakeretet, jóval többet tudunk kiolvasni a rajzokból” (153. o.).

Érdekes példákat sorol fel a projektív rajzok értelmezése és az előzetes ismeretek, illetve a viselkedéses jellemzők közti diszkrepancia jelentéséről:

„Ha például tudjuk (mint a klinikai gyakorlatban, nem vakon értelmezve, és nem csupán egyetlen tesztitemre hagyatkozva) a betegről, hogy pszichotikus és depressziós, ugyanakkor projektív rajzaiban vagy más projektív tesztjében nem látjuk nyomát depressziónak vagy más affektusnak,

akkor kiterjeszthetjük ismereteinket a már ismertről az ismeretlenre is. Felismerhetjük az érzelmi elszegényedés állapotát, amely a végső menedék lehet az elviselhetetlen reménytelenség és kétségbeesés ellen.

Az érzelemmentes közöny ebben az esetben a belső tapasztalás defenzív tagadása lesz.

A szálat követve a mélyszerkezet szövetébe, összeköthetjük a felszínt a belső rétegekkel olyan módon, hogy értelmet nyerjen a nyilvánvaló inkonzisztencia.

Ha egy személy rajzában szadizmus és brutalitás bukkan a felszínre (amelyet Rorschach és TAT tesztjei is alátámasztanak), de viselkedése alázatos és szelíd,

akkor érvénytelennek nyilvánítva eldobjuk-e a projektív adatokat, vagy arra a következtetésre kell-e jutnunk, hogy a személy felszíni viselkedését jelentős belső erőfeszítés, elfojtás és feszültség árán tartja fenn?” (153. o.).


Diagnosztikus kategória helyett tünet és működési mód

Mire valók a rajzok, mire használhatjuk őket, mit kérdezhetünk tőlük? Az egyik fontos irányelv szerint nem lehet specifikus viselkedésforma vagy specifikus diagnosztikus kategória megállapítására használni a rajzokat (VASS, 2001e):

  • Azok a diagnosztikus kategóriák, amelyeket az általánosan használatos diagnosztikus rendszerek (DSM, BNO) tartalmaznak, ritkán illeszthetők a projektív rajzok globális és holisztikus jellegéhez.
  • A rajzban a személyiség egésze képeződik le, az említett diagnosztikus rendszerek azonban egy-egy kiugró részjellemzőt, specifikus viselkedésformát ragadnak meg.
  • A rajzokban megjelenő információ nem lesz teljes körű, ami pedig nélkülözhetetlen lenne a diagnosztikus klasszifikációhoz.
  • Markánsan megjelenhet egy-egy kiugró diagnosztikus jellemző, azonban ha pontról pontra le akarjuk ellenőrizni, jellemzik-e a beteg rajzát az adott kritériumok, mindig hiányos marad a rajzból visszakapott információ.

A DSM és a BNO a meghatározó tulajdonságok modellje szerint, míg a projektív rajzok természetüknél fogva inkább a fogalmak prototípuselmélete szerint működnek.

A fogalmak természetével foglalkozó irodalom többféle fogalomelméletet különböztet meg. Hosszú múltra nyúlik vissza a meghatározó tulajdonságok modellje.

Az elmélet szerint a fogalom jelentését tulajdonságok összekapcsolt listájával ragadhatjuk meg, melyek elemi, diszkrét egységek.

Ezek mindegyike szükséges, összességük pedig elégséges feltétele annak, hogy valamit a kategória tagjának tekintsünk.

Mindebből következik, hogy világos határok vannak a különböző kategóriák között, és egyértelműen meghatározható, hogy egy jelenség beletartozik-e a kategóriába.

Sokat idézett példa az agglegény fogalma, melynek meghatározó tulajdonságai a következők: férfi, nőtlen, felnőtt.

A meghatározó tulajdonságok modelljében, miként a betegségek pszichiátriai osztályozásában is, olyan tünetlistákat találunk, melyek „szükséges és elégségesként” definiált tulajdonságok gyűjteményei.

Céljuk a világos, éles kategóriahatárok kialakítása:

„A DSM-IV. célja a diagnosztikus kategóriák világos, egyértelmű leírása, abból a célból, hogy a kutatók a különféle mentális zavarok miatt érintett személyeket diagnosztizálni tanulmányozni és kezelni tudják” (A DSM-IV. DIAGNOSZTIKAI KRITÉRIUMAI, 1995, vi. o.).

A pszichiátriai taxonómia egymást kölcsönösen kizáró, éles kategóriahatárokat használ, melyek a gyakorlatban egyszerűen kezelhetők, azonban nehezen egyeztethetők a projektív pszichológiai gondolkodással, sőt a hétköznapi gondolkodással is.

A meghatározó tulajdonságok elve például minden tulajdonságot egyformán fontosnak tekint a fogalomhoz tartozás eldöntésében. Kevés kivétellel ugyanezt látjuk a pszichiátriai nozológiában.

A tulajdonságok azonos fontosságának feltételezését a fogalomkategorizációs kísérleti adatok általában nem támogatják (EYSENCK és KEANE, 1997).

Az elmélet emellett azt is feltételezi, hogy a fogalom minden példánya egyformán fontos és egyformán reprezentatív.

A hétköznapi gondolkodás azonban olyan kategóriákat használ, melyek bizonyos tagjait tipikusabbaknak, a kategória jobb példányainak tekintjük, mint más tagjait.

Egészen más, a projektív rajzok értelmezéséhez jobban illeszthető szemléletet képviselnek a prototípuselméletek.

A prototípuselméletek szerint a kategória rendelkezik egy prototípussal, amely a fogalom legjobb példánya.

Más példányok vagy tagok különböző mértékben hasonlítanak a prototípusra, ezért eltérő mértékben tartoznak a kategóriához.

Az egyes példányokat elméletileg sorrendbe állíthatjuk tipikusságuk (a prototípushoz való hasonlóságuk) szerint, amivel egy tipikussági görbét kapunk.

A kategóriák határai következésképpen elmosódottak, nem világosak, életlenek.

Nincsenek egyszerre „szükséges és elégséges” tulajdonságok; ráadásul egyes nem szükségszerű tulajdonságokat tipikusabbaknak tekinthetünk, mint másokat.

A legtöbb esetben nem lehet egyértelműen meghatározni, hogy mi tartozik a kategóriába és mi nem; egyes példányok könnyen átcsúszhatnak más kategóriákba.

A kutatások szerint (VASS, 2002a, 2002b, 2003a, 2003b, 2004a, 2004b,
2005a, 2005b) az agresszív személyek rajzaiban nyolcféle prototípus ismerhető fel, ebből mutatunk be kettőt.

A felső sor arra a prototípusra mutat két különböző példát, amelyet a „profilban rajzolt, felálló hajú portré” elnevezéssel jelölhetünk.

A prototípus tulajdonságai a következők: profilban rajzolt, nagyméretű portré, hideg érzelmi-hangulati tónus, merev vonalak, dühös vagy félelmet keltő arckifejezés, nyitott vagy kiáltó száj, felálló haj.

Az alsó sor egy másik prototípus, az „idealizált, izmos testű férfialak” két példányát mutatja.

A prototípushoz tartozó rajzok idealizált, részletezett és nagy méretben rajzolt férfialakok, melyeken az izomzat a testi erőt hangsúlyozza.

Az alakok derékig meztelenek, valószerűtlenül erőteljes az izomzatuk és széles a válluk, a kezük ökölbe szorul.

Amint az ábrán látható, egyazon pszichológiai konstruktum (az agresszió) sokféle prototipikus formában nyilvánulhat meg a rajzokban (a nyolc prototípusból itt csak kettő szerepel, a többit lásd VASS, 2005b, 192–197. o.).

A sokféle kifejeződési forma azonban prototipikus jellegű kategóriákba rendezhető. A prototípusok leírhatók olyan tulajdonságlistákkal, amelyek a kategória elemeit azonosítják.

Ezek a tulajdonságok (például az ökölbe szorított kéz ábrázolása) azonban nem „szükséges és elégséges” tulajdonságok, hanem a különböző mértékben prototipikus példányokat „gyakran jellemző” tulajdonságok.

A projektív rajzok tehát nem arra alkalmasak, hogy éles határú diagnosztikus kategóriákba soroljuk a betegeket. A rajzok alapján történő, pszichiátriai osztályozást célzó empirikus vizsgálatok éppen ezért csak hozzávetőleges sikert mutatnak fel.

PA projektív rajzok sokkal inkább olyan viselkedéses „lenyomatok”, amelyek pszichológiai prototípusok többé-kevésbé elmosott kifejeződéseinek tekinthetők, és valamely pszichológiai tulajdonság viselkedéses expresszióját ábrázolják (53. ábra).

Más szavakkal fogalmazva, a személyiség egészleges, holisztikus működési módját tükrözik.

Az elemzés során érdemes azt a szemléletet magunkévá tenni, amelyben keressük, hogyan mutatják meg a személy aktuális ingerekre adott válaszai más helyzetekre adott reakcióit (lásd „A rajzvizsgálat mint modellreakció” című fejezetet).

A rajzok típusainak kérdésére visszatérünk még az utolsó fejezetben, ahol a prototípusokat (lásd az 54. ábrán) a mintázatelemzéssel és a rajz lényegének kiemelésével hozzuk majd összefüggésbe.

54. ábra
Az ábra négy különböző személy emberrajzait mutatja, akiket a szokásosnál magasabb agressziószint jellemez (agresszív pszichiátriai betegek és emberölés miatt elítélt bűnelkövetők).

Prototipikus értelemben viszont igen sokféle pszichológiai kérdésfeltevés vizsgálatához használnak rajzokat. Néhány alkalmazási terület felsorolva (részletesebben lásd VASS, 2003a):

  • az elhárító mechanizmusok, traumák, neurotikus konfliktusok vizsgálata (például MACHOVER, 1949; KOPPITZ, 1968, 1984; KAUFMAN és WOHL, 1992),
  • az énkép és a testséma (például BERMAN és LAFFAL, 1953; BLACK, 1972; BLUM, 1977, 1978; FISH és LARR, 1972; GARDINER, 1969),
  • intellektuális érettség, kognitív fejlettség (GOODENOUGH, 1926; HARRIS, 1963; CHAPPELL és STEITZ, 1993),
  • szülőkhöz és családhoz fűződő viszony (például CORMAN, 1965; BURNS és KAUFMAN, 1972, 1975–1976; MÜSSIG, 1991; HANDLER és HABENICHT, 1994),
  • iskolaérettségi vizsgálat (BALDWIN, 1950; AMES és ILG, 1963; GUTEZEIT és GROSSSELBECK, 1974),
  • a gyermekekkel történő szexuális visszaélés megállapítása (BLAIN és msai, 1981; BRUENING és msai, 1997; BURGESS és HARTMAN, 1993; COHEN-LIEBMAN, 1995),
  • szülőkhöz való kötődés (HAJNAL, 1995),
  • a pszichiátriai betegségek lefolyásának követése (NAVRATIL és HENNIG, 1959; SUCHENWIRTH, 1967; HÁRDI, 1965, 1967, 1983),
  • különböző gyógyszerhatások vizsgálata (NAVRATIL és msai, 1961; SUCHENWIRTH, 1967; BITTER, 1982),
  • organikus agyi elváltozások (BIELIAUSKAS és KIRKHAM, 1958; SUCHENWIRTH, 1965; WELMAN, 1968),
  • a kognitív működések hanyatlása (SHULMAN és msai, 1986; HÁRDI és msai, 1996),
  • a fájdalom lokalizálása (OAS, 1985; LÍNDAL és UDÉN, 1988; PEEK és SAWYER, 1988; O’DONNELL és CURLEY, 1985),
  • a csoportfolyamatok (ABRAHAM, 1991), a csoportértékek (GARDINER, 1972; SCHOPPE, 1994; SMART és SMART, 1975; RICHTER és msai, 1989),
  • a társas attitűdök (POSTER és msai, 1986; MITTELSTÄDT, 1988; RABINOWITZ, 1991, 1992; RABINOWITZ és ELDAN, 1989),
  • az észlelés (RICE, 1930, 1931; ROSINSKI, 1976; SERPELL, 1979, 1980; SPIELMAN,
    1976; ALLEN és RUDY, 1970; GOUNARD és PRAY, 1975)
  • és az emlékezet vizsgálata (HARRIS, 1975; STACEY és ROSS, 1975; NATALE és HANTAS, 1982; LEGAULT és STANDING, 1992; ROBINSON és msai, 1996).


Specifikus helyett általános itemek és értelmezési hipotézisek

A rajzvizsgálat egy másik alapelve, melyet a rajznak feltett kérdésekkel összefüggésben meg kell említenünk, a kérdésfeltevés specifikusságával kapcsolatos (55. ábra).

55. ábra

A specifikus értelmezés olyan tünetre vagy viselkedésformára irányul, amely nagyon konkrét, egyedi, többnyire kevés személyt jellemez és ritkán fordul elő. A szakirodalomban sok negatív példát találunk a túlságosan specifikus értelmezésre.

Ha megvizsgáljuk ezek eredetét, azt találjuk, hogy korai forrásokból erednek (például Buck, Levy, Machover munkáiból), és a későbbi kézikönyvek kritikátlanul átvették őket.

Eredetük feltehetőleg az illuzórikus korreláció, a véletlen egybeesés ok-okozati viszonynak tekintése és az egyedi előfordulás téves általánosítása.

Az 56. ábra néhány „elrettentő” példát mutat be a projektív rajzok kézikönyveiből.

56. ábra

Az 57. ábra a farajz elemzéséből mutat példát arra, amikor a térszimbolika túláltalánosított alkalmazása olyan specifikus értelmezési hipotézisekhez vezet,

amelyek nemcsak indokolatlanok lehetnek, hanem a rajz értelmezésének további menetét is téves irányban befolyásolhatják (halo-effektus).

57. ábra

Az értelmezés során törekedjünk arra, hogy túlzottan specifikus helyett minél átfogóbb és lényeget megragadó jelentéseket keressünk a rajzban.

Ugyanezt fogalmazza meg más szavakkal OGDON (1996):

A projektív rajzok speciális részletein alapuló értelmezéseket különösen óvatosan kell fogadnunk… de a rajzok moláris tulajdonságainál sem számíthatunk arra, hogy definitív és specifikus diagnózist eredményeznek…

A rajzok moláris jellemzői gyakran értékesebbek a molekuláris itemeknél. A társas beilleszkedést vagy annak zavarát igen megbízható és hiteles módon mutatja a globális értékelés, amely nem a viselkedési zavarok vagy a nozológiai entitások specifikus típusainak jelzését célozza (101. o.).

Olvassuk kritikusabban a szakirodalmat. Vegyünk elő egy papírlapot, egy tollat és egy olyan kézikönyvet vagy tanulmányt, amely projektív rajzok, illetve a képi kifejezés értelmezésével foglalkozik.

Lapozzuk át az elejétől kezdve, és írjuk ki sorban az első 20 értelmezést, bármi legyen is az. Írjuk fel az értelmezéseket egy listába a lap bal oldalán, egymás alatt.

A lista melletti oszlopban ítéljünk meg mindent interpretációt 1-től 5-ig egy skálán, amelynek értékei a következők: 1 nyilvánvalóan túl specifikus, 2 valószínűleg túl specifikus, 3 közepes, 4 viszonylag globális, 5 egyértelműen globális.

Ha elkészültünk, átlagot is számolhatunk. Tanulságként jegyezzük meg, milyen interpretációkat kell elkerülnünk és melyeket érdemes nagyobb fontossággal kezelnünk.

A fentiek értelmében moláris, azaz átfogó és lényeget megragadó jelentések például az érzelemkezelést leíró, a szorongásra vagy az énerőre vonatkozó értelmezési hipotézisek. Ezek legtöbbször nem egyetlen rajzi jegyből származtathatók, hanem rajzi jegyek konfigurációiból.

Egy példát említve: a gyenge nyomáserősség, a bizonytalan vonalvezetés, a megszakított, hezitáló vonalak és a hosszú reakcióidő szokatlanul kis méretű rajzban konfigurációként jelezheti a magas szorongási szintet,

a felsorolt jegyekből azonban külön-külön nem vonhatunk le konklúziót.

A konfigurációk mellett külön kell foglalkozunk a globális, azaz a rajz egészére vonatkozó elemzési szempontok jelentőségével (58. ábra).

A specifikus és a globális vonatkozásában nemcsak a pszichológiai jelentések, de a rajzi jegyek, grafikus jellemzők között is különbséget kell tenni.

A globális jellemzők sokkal megbízhatóbbak és több információt hordoznak, mint a specifikus itemek.

Globális rajzi jellegzetességek például a rajzi személyiségszintek az emberrajzban vagy az állatrajzban (HÁRDI, 1983, 1991, 2002), illetve a globális ábrázolási színvonal, amelyre egy korábbi munkámban pszichometriai skálát szerkesztettem (VASS, 1995).

A skála ház-, faés emberrajzokban mérte a globális rajzi színvonalat. Négy változata jött létre: három skála méri a ház-, faés emberrajzok globális nívóját, egy pedig a három rajzból közösen számított nívót (komplex globális formai színvonalskála).

A skálák megszerkesztése olyan formai szempontok felhasználásával történt, amelyeket a szakirodalom a személyiség érettsége és integráltsága tekintetében egybehangzóan pozitívnak ítél.

Ezek a következők voltak: spontaneitás, hajlékonyság, szabályosság, tagoltság, nyomaték, határozottság és jellegzetesség.

A skála legerősebb itemei a jellegzetesség és a spontaneitás (az item-maradék korrelációk értéke 0,83-0,84), leggyengébb itemei a hajlékonyság és a szabályosság (az item-maradék korrelációk értéke mindkét esetben az 1%-os szinten még szignifikáns 0,33).

A hét formai szempont interkorrelációinak átlaga 0,42; ez 0,65-re emelkedik a két leggyengébb item, a hajlékonyság és a szabályosság kihagyásával.

Valamennyi skála 1%-os szinten szignifikáns, pozitív korrelációban áll a személyiségszintekkel, tehát azok a skálák is, amelyek nem vagy nem csak az emberrajzokra vonatkoznak; a legszorosabb kapcsolatot az emberrajzok személyiségszintjeivel a komplex globális formai színvonal skálája mutatja (r = 0,56).

Az eredmények szerint aki általában spontánul rajzol, annak rajza egyszersmind jellegzetes és tagolt is lesz, s ez az összefüggés nem változik, akár a ház-, a favagy az emberrajzait nézzük.

A méret a legfüggetlenebb formai jegy, a kis méretű rajz éppúgy bármilyen lehet a többi formai jegy szempontjából, mint a nagy méretű.

Aki házrajzaiban vastag, széles vonalakat is használ, annál sok esetben éles, egyértelmű formai elkülönítéseket találunk (plaszticitás); az erős nyomással rajzolt házak (a fákhoz hasonlóan) határozottaknak látszanak.

A mozgáshangsúlyos összhatást keltő házak és fák gyors vonalvezetéssel készülnek, és gyakran szabálytalanok lesznek.

A gyors mozdulatokkal rajzolt emberalakok sok esetben jellegzetesek lesznek; aki folyamatos, rugalmas vonalakat használ, annak nyitottak lesznek az emberrajzai, míg a hangsúlyozott, vastag kontúrú alakok merev, görcsös mozdulatokkal készülnek (illesztések).

A hajlékony vonallal rajzolt emberrajzok sok ívelt formát tartalmaznak. Ha tiszta vonalakat találunk egyértelmű formai elkülönítésekkel, akkor ehhez legtöbbször egyenletes nyomáserősség társul.

A mozgáshangsúlyos ember éppúgy lehet határozott, mint határozatlan benyomást keltő; a szabályosság sem feltételez más jegyeket.

A globális nívó nagy információtartalmát mutatja az is, hogy már az emberrajzok faktoranalízisével kapcsolatos, legkorábbi adatok is a legerősebb faktorként a rajz globális minőségét mutatták ki

(például NICHOLS és STRÜMPFER, 1962; ADLER, 1970; SCHORI és THOMAS, 1975; SWENSEN, 1977).

Ugyancsak globális elemzési szempont a spontaneitás, a rajzot általános értelemben jellemző harmónia vagy diszharmónia, vagy a hangulati-érzelmi tónus.

A globális elemzéssel gyakorlati szempontból is részletesen foglalkozunk az „Egészleges elemzés” című fejezetben.

Az illuzorikus korreláció olyan észlelési tévedés, amelyben kapcsolatot feltételezünk független események között, vagy ha az események valóban összefüggenek, eltúlozzuk a kapcsolat mértékét (CHAPMAN és CHAPMAN, 1967).
A halo-effektus általános negatív vagy pozitív benyomás alkotására irányuló
tendencia, amely az észlelés tárgyának egyetlen, specifikus, de az észlelésben domináns vonásán alapul. Az így kialakult, általános benyomás azután az újabb, specifikus észlelési dimenziókat is torzítja.
Minél specifikusabb rajzi jegyet vagy minél specifikusabb értelmezési hipotézist használunk, annál spekulatívabb útra téved az elemzés.
A projektív farajzokat a térszimbolika szerint értelmezve például a fenti szimbolikus „térképet” találjuk meg a kézikönyvekben (bal oldali ábra: BOLANDER, 1977, magyarul lásd SÜLE, 1988).
Ehhez a térképhez ragaszkodva spekulatív értelmezések születnek, melyek nem sokban különböznek a tenyérjóslástól – hisz mindkettő önkényes. Vegyük észre a két „térkép” hasonlóságát (a jobb oldali ábra forrása: Magyar Elektronikus Könyvtár).